Régi Újévi Köszöntők

Sziasztok! Régen írtam egyszer az oldalra, hogy nekiállok a leállásnak, azonban nem sok sikerrel jártam. Kb. 1 heteket tudtam tartani, de utána elég komoly visszaeséseim voltak. egy hónapja(nem számoltam pontosan, később indítottam el a nofap-os számlálót) azonban úgy döntöttem, hogy vége. Október elején olvastam egy nagyon jó bejegyzést az eredeti nofap csoportban: "Ha innentől kezdve visszaesel, idén már nem lehet meg a 90 nap" És elgondolkoztam, vajon hány évet szeretnék még ezzel a sz@rral eltölteni. Hány évig játszani azt, hogy "húú elbuktam, de nem baj, majd újrakezdem. " És akkor egy hetet elég könnyen tudtam teljesíteni, a második héten pedig iszonyat mennyiségű energiám volt. Szeretek sportolni, de nagyobb megerőltetéseknél nagyon hamar kifáradtam. Viszont azóta simán túlteljesítek a régi állóképességemen. Azonban tapasztaltam egy negatívumot is. A rövid távú memóriám érezhetően megromlott. Nem tudom ilyet tapasztalt-e már valaki. Remélem idővel jobb lesz mint régen. A hétvégén sajnos néztem P-t, ami miatt elég kemény kattogásaim voltak.

Két gyertya égett kétfelől, s az asztal végén könyökére borulva ott zokogott a hajdú. Addig, míg odakint szorgoskodott, erőt tudott venni a fájdalmán. Most, hogy eleget tett a parancsnak, megeredtek a könnyei. - Lelkem jó nemzetes uram! - zokogta keservesen. Abban a percben fölpattant az ajtó, és ott állt előtte a nemzetes úr. Kardosan, kucsmásan, ezüstös mentében, rókamálas köpönyegben, és úgy tüzelt a szeme, mint a parázs. - Uram Teremtőm! - ugrott föl Tamás dideregve. - Bolond kend! - mordult rá a nemzetes úr. - Olyan paprikást főzött, hogy már a szaga is föltámasztott. Azzal szépen, gyöngéden, ölelésformán ráterítette az öreg úr az öreg szolgára a rókamálas köpönyeget, amelyben valaha a Thurzó nádorispán melengett.

Világéletében mindig hatalmaskodó ember volt az öreg Thurzó. Nyilván az őseitől örökölte a hatalmaskodást, akik nádorispán korukban az egész országnak parancsoltak. Csakhogy az öregúrnak már nem maradt az országból a Varjúvárnál egyéb, így hítta az egész környék a rozzant kis kastélyát, amely alig látszott ki az elvadult kert rengeteg varjúfészke közül. - Mindegy az, azért csak az úr parancsol, a nép meg szót fogad - döfködte mérgesen az öregúr a botjával a repedezett padlót, ha néhanap elborongott az ősi dicsőségben. Az ő népe mindössze egy szál emberből állott: a Tamás hajdúból. Együtt öregedett meg a gazdájával, s értett már a szeme járásából is. Mert sok szót nemigen vesztegetett rá a nemzetes úr, de amit mondott, az szentírás volt Tamás hajdúnak. Őneki magának esztendőben csak egyszer volt szabad kérdezetlen is szólani: újesztendő reggelén. Akkor mondhatott olyan hosszú köszöntőt, amilyet csak akart. A régi időkben mondott is, de hol vannak már azok! Egyéb se maradt belőlük, mint az az aranypénz, amit Damjanich tábornok akasztott a mellére a szolnoki csata után.

Kend csak koporsóba fektet holnap ilyenkor. - Csönd! Aki engem meggyászoljon, se kicsi, se nagy nincs. Kend egyedül lakja el a halott-torom, mégpedig ma este. Érti kend? Mehet kend! Tamás hajdú azonban nem ment, hanem fölemelte lenyaklott fejét. A mutatótlan öreg óra, a megvakult ablakok, a pókhálós bútorok, a haragos ábrázatú ősök képei mind rámeredtek: csak nem mer megszólalni? Meg mert az, ha minden porcikája belereszketett is a nagy bátorságba: - Együtt éltünk, együtt múljunk el, nemzetes uram... - Micsoda?! - emelte föl a nemzetes úr fenyegetve a botját. - Az úr parancsol, a nép szót fogad! Hátra arc! In-dulj! Hanem aztán mégiscsak visszaszólította a vén cselédet: - Hallja kend! Egy Thurzót nem lehet ám varjúpaprikással meggyászolni. A torra borjút vágjon kend! Kis temetés, nagy halott-tor! Azzal bement a belső szobába, felöltözött halotti pompába, Tamás pedig kibukott a havas tornácra, és arccal vetette magát a hóba. Nagy könnyekben bugyogott ki öreg szíve keserűsége, s csak akkor ugrott föl, mikor kardcsörömpölést hallott belülről.

Azonban a folyamatot még sikerült idejében leállítani, és haladok tovább ahhoz, hogy szilveszterkor könnyedén tegyek egy újévi fogadalmat...

Titokban most is azzal szokta kibeszélgetni magát, hogy el ne felejtse egészen a szót. Az újévi köszöntők is nehezére estek már. Az utolsó újesztendő reggelén már csak annyit tudott mondani a néma öreg szolga a süket öregúrnak: - A fölséges Isten nevében ebben az esztendőben tovább éltesse a nemzetes urat, mint a múlt esztendőben! A nemzetes úr máskor ilyenkor mindig csókra szokta nyújtani a kezét az öreg hajdúnak, és a markába nyomott egy divatból kiment ezüsthúszast. Azonban elfogytak a régi pénzek, és elfogyott a nemzetes úr leereszkedő kedve is. - Hallja kend! - vetette oda nyersen az öreg szolgának. - Igenis, nemzetes uram! - csapódott össze két öreg csizma, amelynek régen lekéredzett már a sarka. - Bolond kend! - Igenis, nemzetes uram! - Én meg régi pénz vagyok. Kimentem a divatból. - Én most lefekszem és meghalok. - Igenis, nemzetes uram! - roggyant meg két öreg térd. - Vigyázz! - villogott az öregúr szeme. - Velem nem lesz kendnek semmi dolga. Felöltözve várom a halált, mint ahogy a Thurzók szokták.