Az Üldözött - Kritika

A történet így tehát szinte ürügy, de nem kell félni, nem annyira, mint a Suszter…-ben, mindazonáltal kissé elveszve érezhetjük magunkat a kezdéskor. Szerencsére nincsenek lóugrások a narratívában, Corbijn csupán felnőttnek tekinti nézőjét (kevéssé vagyunk ehhez hozzászokva mostanság…), és azt kéri, magunk fedezzük fel a sztori apránként megvilágított zugait. Legkésőbb félórányi játékidő után azért mindenkinek összeáll a kirakós, hogy elkezdődhessen a sakkjátszma: egy csecsen menekült sorsa a tét, és Günther Bachmann (Philip Seymour Hoffman), a Hamburga tulajdonképpen büntetésből helyezett ügynök óvatosan igyekszik becserkészni a prédát, hogy komolyabb céloka használhassa. A rivális szervezet karrierista főnökének, Mohrnak (Rainer Bock) viszont irgalmatlanul viszket a tenyere, s lássuk be, 9/11 után a minden sötét bőrű, hosszú szakállú menekültben potenciális terroristát látók érezhetik magukat nyeregben. Corbijn meditatív történetmesélési stílusa jó színészeket kíván, a minimalista dialógusokhoz árnyalt jellemformálás, finom gesztusok, közvetett érzékeltetés, valamint erős jelenlét kell a vásznon.

368 oldal · keménytáblás · ISBN: 9780241337288 >! 368 oldal · puhatáblás · ISBN: 9780241322420 >!

9/11-et a nemzetközi kémhálózatok össznépi töketlenkedése eredményezte, most persze vállvetve dolgoznak azon, hogy ez meg ne ismétlődjön. Ennek gócpontja Hamburg, mely szürkéskék és mustársárgába öltözött kockaépületeivel, ingerszegény lakásbelsőivel tökéletesen sugallja, a város pont annyira színes, mint valójában a tényleges hírszerzői munka. Itt szintén létezik a napi rutin. A feladat újra és újra ugyanaz, behálózni a kis halat, beetetni, majd felhasználva a még nagyobbat horogra akasztani, és ezzel a világot biztonságosabb hellyé tenni. A láncdohányos Günther Bachmann ( Philip Seymour Hoffman) karaktere szomorúan rántja le a leplet a hétköznapi Bondról. Valójában szürke zakót, lógó ballont hord, pocakos, két utcányit, ha bír szuflával. Nem visz fel talicskaszámra nőket, a legbékésebb pillanatában max egyedül pötyög otthon a zongoráján. Mire a történet szerteágazó szálai kezdenek összeállni, mi már régen egy másik filmet nézünk, egy korszakos egyéniség búcsúfellépését. Még egyszer utoljára előadja a legnagyobb trükkjét, amit egész karrierje alatt olyan könnyedén játszott, "hiszen csak egy vagyok közületek. "

Ahogy azt is érezzük, hogy ennek a sztorinak nem lehet jó vége. Le Carrénál amúgy sem a halált megvető bátorságú és végül mindig győző, jutalmul pedig a legjobb csajt is lenyúló James Bondok, hanem az unalmas aktatologatással foglalkozó, idegtépő türelemmel dolgozó és folyton erkölcsi dilemmák közt őrlődő ügynökök a jellemzőek. A történelem nagy és hálátlan gépezetének apró fogaskerekei ők, akikben ha pislákol is még egyáltalán valamiféle régimódi hazaszeretet, a mindennapi rutin, a módszerek mocskossága, a "mindenki lehallgat mindenkit" morális apátiája szürke homoktengerként gyorsan ellepi lelküket. A fénykorát jóval túlélt, kiábrándult Bachmann sem tör nagyra: csupán még egy ügyet szeretett volna végigvinni a saját elképzelései szerint. A hétköznapiságában dühítő, egyben megrendítő finálé immár semmire sem tanítja meg, csak arra, hogy itt, a posztmodernitás gondosan takargatott ügynök-árnyékvilágában egyetlen kifejezés örök: az árulás. Nekünk pedig marad a keserű tanulság: mindig van egy nagyobb hal.