Köztünk Maradjon

Jól nyomon követhetően rajzolódik ki ennek a költészetnek a sokszínű egyhangúsága, valamint az a megmentett személyesség is, amely a Kántor-versek legjellemzőbb sajátja. Megmentett személyesség abban az értelemben, hogy Kántornak a verseiben muszáj visszatalálnia az emlékeihez; ez számára retorikai és egzisztenciális kérdés. Képekbe, tárgyakba, és – a nagy elődöt idézve – jambusokba kapaszkodik. Ezért is legszemélyesebb-legsajátabb műfaja az elégia; nem is csak műfaj, sokkal több annál: beszédmód és világkép. Ennek következtében az elégikusság hol a banalitások felé lágyul, általában ebből születnek a dalok, sanzonok; vagy pedig az általánosság és a filozofikus létpásztázás felé tágul, ebből pedig a nagydikciójú hosszúversek jönnek létre. Kántor a könnyed(nek) hangzó dalok és a nagyfeszültségű, szimfonikus hosszúversek mestere. A Kántor-versek világa egyszerre kozmikus és banális. A versek beszélője, a lírai szubjektum, akit nyugodt szívvel azonosíthatunk Kántor Péterrel, a világ szerkezetében egyszerre fedezi fel a nüanszok örökkévalóságát és a metafizika pillanatnyiságát.